Mi kell ahhoz, hogy az elhatározásból siker legyen?

1940-ben a Harvard Egyetem kutatói a futópadot hívták segítségül, hogy kiderítsék, az „egészséges fiatal férfiak mely tulajdonsága” segíti hozzá a „boldogabb, sikeresebb élethez” az embert. A vizsgálatban részt vevő 130 másodéves egyetemistának öt percig kellett egy futópadon futnia. A futópadot azonban nemcsak nagyon meredekre, de nagyon gyors tempóra is állították, így egy átlagos férfi legfeljebb négy percig tudott futni rajta. Egyesek pedig alig másfél perc alatt feladták. 

A teszt nemcsak fizikailag, de mentálisan is megerőltető volt. A kutatók a kiindulási fittséghez tervezték meg a vizsgálatot, hogy annak révén mérhető legyen a „kitartás és az akaraterő”. Pontosan tudták, hogy a futóképesség nemcsak a futókapacitáson és az izomerőn múlik, hanem azon is, hogy az alany milyen mértékig „hajlandó hajszolni magát, vagy mennyire hajlik inkább a feladásra, mielőtt az ár túl nagy lesz”.

Évtizedekkel később egy George Vaillant nevű pszichiáter elvégezte a futópados kísérletben részt vett férfiak utánkövetését. Az akkor már a hatvanas éveikben járó résztvevők a diplomázásuk után is kapcsolatban maradtak a kutatókkal, és kétévente beszámoltak nekik az életük alakulásáról. Mindegyikükről helyes kis aktát vezettek a Harvardon – a saját akaratból kitöltött kérdőívek, a levelezések és mélyinterjúk révén a kutatók ismerték a jövedelmüket, a karrierjük alakulását, hogy mikor voltak betegek, milyen társadalmi tevékenységeket végeztek. Nem volt titok előttük az illető elégedettségének mértéke sem a munkahelyével és a házasságával, hogy jár-e pszichiáterhez, használ-e hangulatmódosító szereket, például szed-e nyugtatókat. Az összes ilyen és hasonló információt arra használták, hogy megbecsüljék az adott személy általános pszichés alkalmazkodóképességét.

Kiderült, hogy a résztvevők húszas éveiben elvégzett futópados vizsgálat eredménye meglepően pontosan előre jelezte a felnőttkorra jellemző pszichés alkalmazkodóképességet. Vaillant és csapata először úgy gondolták, hogy a futópadon eltöltött idő megmutatta, hogy fizikailag mennyire volt fitt az illető fiatalkorában, a testi egészség pedig előre jelezte a későbbi pszichés jóllétet. Ezzel szemben azt az eredményt találták, hogy a kiinduláskori testi fittség „csak elenyésző hatással volt a futás időtartama és a mentális egészség közötti korrelációra”. Mindebből tehát arra következtethetünk, hogy az erőfeszítésnek óriási szerepe van abban, meddig jutunk az élet nagy maratonján.

Mint azt Angela Duckworth pszichológus, a nagysikerű Grit – Hogyan vezet sikerhez a kitartás és a lelkesedés című könyvében írja: „A bennünk rejlő potenciál csak egy dolog. Az, hogy mihez kezdünk vele, egészen más ügy.”

Amikor Duckworth megismerkedett Vaillant professzorral, azt mondta neki, hogy ha ő is benne lett volna a harvardi kutatócsoportban 1940-ben, lett volna egy javaslata: felajánlotta volna a résztvevőknek, hogy másnap visszatérhetnek és próbálkozhatnak újra, ha szeretnének. Valószínűleg egyesek közülük vissza is mentek volna, csak hogy lássák, másodjára tovább bírják-e, míg mások megelégedtek volna az elsőre elért eredményükkel. Egyesek talán megkérdezték volna a kutatókat, ismernek-e egy jó erőnléti vagy mentális stratégiát arra, hogy tovább kitartsanak a futópadon. És közülük is akadt volna talán, akit egy harmadik, esetleg negyedik próbálkozás is érdekelt volna. Duckworth pedig létrehozott volna egy afféle szívósság-, vagy ahogy ő nevezi: grit-skálát annak alapján, hogy hányszor tértek volna vissza önként az emberek, hogy lássák, mennyit fejlődtek. 

A pszichológus szerint ugyanis a kitartás a futópadon összefüggésben van azzal, hogy mennyire tartunk ki kötelességeink, az elköteleződéseink mellett még olyankor is, amikor a nehezünkre esik. „Megint más dolog visszatérni másnap, harmadnap, azaz újra meg újra nekiveselkedni – meglátásom szerint ez még inkább utal a grit mértékére az egyén esetében. Ha ugyanis valaki nem megy vissza másnap – azaz véglegesen búcsút mond egy elköteleződésnek –, úgy nulla erőfeszítést tesz. Ennek következtében pedig semmire sem fogja tudni használni a megszerzett készséget, amely nem fejlődik tovább.”

A számítások alapján egy kétszer olyan tehetséges, de fele olyan keményen dolgozó ember is eljuthat ugyanarra a készségszintre, de lényegesen rosszabb lesz az időre kivetített produktivitása. Ennek pedig az az oka, hogy a törekvő ember nemcsak egyre jobbá válik a készség terén, de használja is ezt a készséget, a törekvése által tehát hosszú távon többet ér el.

Tisztázzunk néhány fontos tényezőt!

Legyen szó sportolásról, művészetről, nyelvtanulásról, a tudatos változtatás, a fejlődés érdekében nagyon fontos képben lenni néhány alapfogalommal:

• A tehetség és a készség nem ugyanaz: a tehetség bennünk van, velünk születik, a készségre viszont csak a tehetség sok-sok órányi alkalmazásával tehetünk szert.

• A készség nem egyenlő a teljesítménnyel: erőfeszítés nélkül a tehetség nem több ki nem használt lehetőségnél. Erőfeszítés nélkül a készség csupán a „lehetett volna”. Az erőfeszítés az, amelynek révén a tehetség készséggé válik, ezzel párhuzamosan pedig a készséget produktívvá teszi.

• A valami iránti szenvedélyes érdeklődés és kitartás sem egy és ugyanaz a dolog. A szenvedély azt jelenti, hogy az ember belülről fakadóan, önmagáért élvezi azt, amit csinál, illetve hogy elkötelezetten, hűségesen törődik valamivel. A kitartás pedig az akaraterő, állhatatosság vagy szívósság mértéke, csendes eltökéltség az egykor elhatározott cél beteljesítésére.

A pszichológiában egyébként a Kaliforniai Egyetemen dolgozó egzisztencialista kutató, Salvatore Maddi írta le a „szívósság” (hardiness) fogalmát, melynek részei az egzisztenciális bátorság: ennek hatására tudunk a stresszes szituációkra mint a növekedésre és fejlődésre lehetőséget adó helyzetekre gondolni, amiből tanulhatunk; valamint a kemény munkára ösztönző motiváció, ami lehetővé teszi, hogy mindez meg is történjen.

Az egzisztenciális bátorság elképzelés arra fókuszál, hogy az azonnali kihívást jelentő helyzetre hogyan lehet konstruktív cselekvési választ adni. A West Point tisztképző kadétjainak teljesítményében mutatkozó eltéréseket jobban megérteni kívánó Maddi és kutatócsoportja a főiskola négy évén át igen stresszes körülmények között teljesíteni kényszerű kadétokat vizsgálva arra jutott, hogy a szívósság – az egzisztenciális bátorság – jobb előrejelzője a jobb teljesítménynek és a kitartásnak, mint a „konokság”, amin itt azt kell érteni, amikor valaki makacsul ragaszkodik a kitűzött céljához, fittyet hányva a körülményekre. A szívósság hatékonyabb stratégiának tűnik. 
Visszatérve a fent említett történetre futópados vizsgálatra: egyes becslések szerint azok 40 százaléka, akik valamilyen edzőgépet vásárolnak otthonra, később azt nyilatkozzák, hogy kevesebbet használják, mint hitték volna.

Természetesen az, hogy mennyire keményen hajtjuk magunkat az egyes edzések során, sokat számít, de úgy tűnik, nagyobb akadályt jelent a fejlődésben, ha szinte teljesen elhagyjuk a mozgást. Pedig bármelyik sportoló vagy edző megmondhatja, hogy a kitartó erőfeszítésnél hosszabb távon semmi sem fontosabb.


Milyen gyakran fordul elő, hogy az emberek elkezdenek valamit, majd mindenestül abbahagyják a dolgot? Vajon hány futópad, elipszisgép vagy szobabicikli porosodik ebben a pillanatban is pincék mélyén vagy garázsok eldugott sarkaiban? Hány gyerek kezd el egy sportot, hogy aztán még az idény vége előtt abbahagyja? Hányan vágtunk már bele lelkesen és jó szándékkal telve valami teljesen új dologba, majd adtuk fel örökre az első valódi akadály vagy a fejlődés utáni első stagnáló időszak hatására? Nagyon sokan, úgy tűnik, túl hamar és túl gyakran feladják. Ami igazán számít – még jobban, mint az egyes napokon beleadott erőfeszítés –, hogy akiben megvan ez a bizonyos grit, az nap nap után felkel, feláll a futópadra és fut, azaz következetesen dolgozik távoli céljai beteljesítésén.